ASZTROLÓGIA
***
Copyright Kozmosz '2000
A KARMA MEGNYILVÁNULÁSAI IV.
Amikor tehát a halál után visszatekintünk, számos olyan esetre pillantunk vissza, melyekről azt mondhatjuk, hogy általuk kevésbé tökéletesek lettünk. Ebből azonban a halál utáni tudat számára az következik, hogy fellép benne egy erő és egy akarat, amely arra irányul, hogyha alkalma lesz rá, mindent megtegyen, hogy az elveszett értékeket újra visszanyerje, vagyis egy olyan akarat, mely arra tör, hogy minden szenvedést, amit az ember másnak okozott, kiegyenlítsen. Az embernek tehát a halál és egy újabb születés között az a tendenciája, az a szándéka, hogy mindazt a rosszat, amit tett, kiegyenlítse, hogy ezáltal újra elérhesse a tökéletességnek azt a fokát, amelyet mint embernek birtokolnia kell, és amit bizonyos tettek megakadályoztak.
Majd újra a jelenlétbe lép az ember. Tudata ismét más lesz; a halál és az újabb születés közötti időre nem emlékszik vissza, és arra sem, hogy miképp szánta rá magát arra, hogy bármit is kiegyenlítsen, vagyis a saját szándékára sem. Ez a szándék azonban benne van. S ha nem is tudja, hogy ezt vagy azt meg kell tennie azért, hogy ez és ez kiegyenlítődjön, az az erő, ami benne van, mégis valamilyen cselekedetre ösztökéli majd, ami a kiegyenlítés lesz. Így most már el tudjuk képzelni, mi történik például, ha valakit huszadik életévében egy rendkívüli fájdalom ér. Születése és halála közti tudatával e fájdalom letöri majd. Ha azonban emlékezetével fel tudná idézni azokat a szándékokat, melyeket a halál és az újabb születés közti életében tökélt el, akkor azt az erőt is érezné, mely arra a helyre juttatta, ahol ezt a fájdalmat el tudta szenvedni azért, mert érezte, hogy a tökéletességnek azt a fokát, melyet eljátszott, és amelyet újra el kell érnie, csak azáltal érheti el, ha keresztülmegy ezen a fájdalmon. És bár az átlagtudat azt mondja: itt a fájdalom, és te szenvedsz tőle! - és csak a fájdalomra meg annak hatására figyel, az a tudat, mely a halál és az újabb születés közti időt is át tudja tekinteni, meglehet, épp e fájdalom vagy valamilyen szerencsétlenség felkutatását szándékolta.
Ha az emberéletet magasabb szempontból vizsgáljuk, tényszerűen ez tárul elénk. És itt valóban azt láthatjuk, hogy az emberi életben a sorsnak olyan esetei fordulhatnak elő, melyek nem egyetlen élet lefolyásának az okaiból bekövetkezett hatásokként állnak előttünk, de amelyek egy másik tudat okából jöttek létre, mégpedig egy olyan tudatéból, mely a születésen túlról való, és amely a születésünk óta eltelt időnél korábbi időkig nyúlik vissza. Azt mondhatjuk: először is van egy tudatunk, mely a születés és a halál közötti időre terjed, melyet nevezzünk az egyes személy vagy az egyén tudatának, és különálló egyénként próbáljuk meghatározni, ami születésünk és halálunk között történik. Így láthatóvá válik, hogyan hat a születésen és a halálon túl az, amiről mindennapi tudatunk semmit sem tud, ami azonban éppúgy hathat, amiképpen mindennapi tudatunk. Ezért ábrázoltuk először azt, ahogyan valaki a karmát kezébe véve, például negyvenedik évében valamit kiegyenlít, hogy ezáltal a tizenkettedik évből eredő okok ne érjék utol. Ez az ember így a karmát egyéni, személyes tudatába iktatja. Ha azonban egy ember olyan helyre sodródik, ahol ahhoz, hogy valamit kiegyenlítsen, ahhoz, hogy jobb ember legyen, fájdalmat kell elszenvednie, akkor ez is belőle ered, de nem az egyéni, személyes tudatából, hanem egy átfogóbb tudatból, mely magába foglalja a halál és az újabb születés közötti időt. Azt a lényt az emberben, melyet ez a tudat fog át, az ember "individualitásának" nevezzük, azt a tudatot pedig, melyet tehát folytonosan megszakít az egyéni, személyes tudat, "individuális tudatnak" hívjuk, szemben ezzel az egyéni, személyes tudattal. Így láthatjuk, miképpen hat a karma az ember individualitására.
Mégsem értenénk meg az emberi életet, ha mint eddig, pusztán a jelenségek sorát követnénk, s csupán azt vennénk szemügyre, ami az emberben önnönmagáért okként létezik, és mint hatás kimutatható. Elég, ha egy egyszerű esetet képzelünk magunk elé, érzékletesebb ábrázolással mindjárt látni fogjuk, hogy ha csak az eddig elmondottakat vennénk figyelembe, nem értenénk meg az emberi életet. - Vegyünk egy felfedezőt vagy feltalálót, például Kolumbuszt, vagy a gőzgép feltalálóját, vagy akárki mást. A felfedezésben van egy bizonyos cselekedet, egy bizonyos tett. Ha ezt a tettet közelebbről szemügyre vesszük úgy, ahogy elkövették, és utána keresni kezdjük az okát, hogy miért tette ezt ez az ember, akkor mindig olyan okokat fogunk találni, melyek az előbb megadott irányba mutatnak. Például, hogy Kolumbusz miért Amerikába utazott, hogy miért épp egy bizonyos időpontban követte el, amit elhatározott, ennek okát individuális és személyes karmájában találjuk. Most azonban feltehető a kérdés: ezeket az okokat feltétlenül csak a személyes, individuális karmában kell keresnünk? És a tett mint hatás, vajon csak arra az individualitásra vonatkozóan vizsgálandó, aki Kolumbuszban élt? - Hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, ez számára bizonyos hatással járt. Ezáltal ő növekedett, tökéletesebb lett. A következő életben, individualitása további fejlődésében ez meg fog mutatkozni. De milyen hatásokat mutat még e tett mások számára? Nem kellene-e ezt a tettet úgy is megvizsgálni, mint egy olyan okot, mely megszámlálhatatlan ember életébe avatkozott bele?
Mindez még mindig elég absztrakt vizsgálata egy olyan dolognak, melyet sokkal mélyebben megragadhatunk, ha az emberéletet nagyobb időtávlatokban szemléljük. Nézzük tehát, hogyan játszódott az emberi élet az egyiptomi-kaldeusi korban, mely a görög-latin korszak megelőzője volt. Ha ezt az időszakot aszerint vizsgáljuk, hogy mit adott az akkori ember számára, és hogy az akkori ember mit tapasztalhatott meg, akkor egy rendkívüli sajátosságot látunk. Ha ezt a kort a miénkkel összehasonlítjuk, fel kell ismernünk, hogy ami korunkban történik, összefügg azzal, ami az egyiptomi-kaldeusi kultúrperiódusban történik, összefügg azzal, ami az egyiptomi-kaldeusi kultúrperiódusban lejátszódott. A görög-latin kor a kettő között van. Bizonyos dolgok nem történnének meg korunkban, ha az egyiptomi-kaldeusi korban más dolgok történnek. Amikor a jelenkor természettudománya ilyen és ilyen eredményeket mutat fel, tény, hogy ezek az erők is olyan erőből fakadnak, melyek az emberi lélekből fejlődtek ki, és az emberi lélekben bontakoztak ki. Azok az emberlelkek azonban, akik korunkban működnek, már az egyiptomi-kaldeusi időszakban is megtestesültek, ahol olyan élményekre tettek szert, melyek nélkül mindazt nem tudnánk megvalósítani, amit ma megvalósítanak. Ha az ó-egyiptomi templomi papok tanítványai nem sajátították volna el az egyiptomi asztrológiát az ég összefüggéseiről, akkor később sem tudtak volna behatolni a világ titkaiba - ahogy az megtörtént -, és e korban, bizonyos lelkekben nem lett volna meg az az erő, mely az emberiséget az ég régióiba kivezette. Hogy jutott például Kepler a maga felfedezéseihez? Úgy, hogy egy olyan lélek élt benne, mely az egyiptomi-kaldeusi korban mindazokat az erőket magába gyűjtötte, melyek következtében az ötödik korszakban megtehette felfedezéseit. Jó érzéssel tölt el bennünket, ha egy-egy szellemben egyidejűleg annak emléke is fellép, hogy mai tetteinek csíráit egy korábbi múltban alapozta meg. Kepler, azon szellemek egyike, akik az égi törvények kutatására vonatkozóan jelentőset alkottak, ezt mondja magáról:
"Igen, én vagyok az, én raboltam el az egyiptomiak aranyedényeit, hogy messze Egyiptom határaitól Istennek szentséget alkothassak belőlük. Örvendek, ha megbocsátotok, de a haragotokat is elviselem, elvetem a kockát, és megírom ezt a könyvet, a maiaknak éppúgy, mint az eljövendő olvasóknak - mit számít? És ha száz évet kell várnia olvasóira: Isten hatszáz évet várt arra, aki művét értőn látni tudja."
Mindez Kepler hézagosan felbukkanó visszaemlékezése arra, amit mint csírát magába gyűjtött, hogy aztán mindazt kepleri létében valóra váltsa. Ilyen példák százait sorolhatnánk fel. Itt azonban még valamit látunk azon a tényen kívül, hogy ami Keplernél felmerül, az egy korábbi földi élet élményeinek hatása. Látunk itt valamit, ami az egész emberiség számára törvényszerű hatásnak tűnik, olyasminek, ami egy korábbi korban, az egész emberiség számára ugyancsak igen nagy jelentőséggel bírt. Látjuk, hogyan kerül az ember egy adott helyre, hogy az egész emberiség számára létrehozzon valamit. Látjuk, hogy nemcsak az egyéni emberéletben, de az egész emberiség vonatkozásában az okok és hatások között összefüggések állnak fenn, melyek hosszú-hosszú időtávlatokat fognak át. Ebből pedig az is megérthető, hogy az individuális karmatörvény keresztezi azokat a törvényeket, melyeket emberiségtörvényeknek nevezhetnénk. Ez a kereszteződés némelykor kevéssé átlátszó. Gondolják csak el, mi lett volna a mai asztronómiából, ha valaha régen, egy adott időpontban nem fedezik fel a távcsövet. Kövessék visszamenőleg az asztronómiát, és meg fogják látni, hogy a távcső felfedezésén végtelenül sok múlott. Az pedig közismert, hogy a távcsövet azáltal fedezték fel, hogy egy optikusműhelyben egyszer gyermekek játszottak a nagyítólencsékkel, s eközben, mondjuk most így, egy "véletlen" folytán úgy állították össze az optikai lencséket, hogy valaki ennek alapján rájött: ezáltal létrejöhetne valami olyasmi, mint egy távcső. - Gondolják meg, micsoda mélységekben kell keresnünk, alászállni a gyermekek individuális karmájáig és az emberiség karmájáig, hogy egy adott időpontban megtaláljuk a távcső felfedezését! Próbálják a kettőt együtt elgondolni, és látni fogják majd, milyen különösen keresztezi egymást az egyéni, individuális karma és az egész emberiség karmája! Azt fogják mondani: az egész emberiség fejlődését másképp kellene elgondolni, ha ez vagy az bizonyos időpontban nem történik meg.
Ez a kérdés általában teljesen értelmetlen: mi lett volna a római birodalommal, ha a görögök egy adott időpontban nem verik vissza a perzsákat a perzsa háborúban? - Ez a kérdés viszont nem értelmetlen: mi az oka annak, hogy a perzsa háború épp így zajlott le? Aki ezeknek a kérdéseknek utánajár, és megkeresi rájuk a választ, azt látja, hogy Keleten bizonyos vívmányok csakis azáltal jöhettek létre, hogy uralkodóik olyan despoták voltak, akik kizárólag saját személyüknek akartak valamit, s pusztán e célból léptek szövetségre az áldozati papokkal is stb.
